Sorsfordítás

Sorsfordítás

SZTORIK

Sorsfordítás

Ma megérkezett az érzés, ami az utóbbi pár hétben körülleng minket; téged, engem és mindenkit.

A SORSFORDÍTÁSnak van ideje! Mindannyiótokat biztatlak, buzdítalak, hogy meditáljatok annyit, amennyit csak tudtok, a Teremtő Önismeret módszerével!

Igenis lehet másképp, mint eddig! És lehet jobb, mint eddig. Bizonyságul álljon itt, amit megtapasztaltam, átéltem:

Mélytudat szinten kinyílik számomra a világ. Elcsitul az elmém és engedi, hagyja, hogy a Szeretet átitassa bennem önmagát. Az a Szeretet, ami nemcsak bennem, hanem mindenkiben eredendően ott él. Ennek a Szeretetnek mentén meg tudom érezni és el tudom fogadni a másikat és természetesen önmagamat. A Szeretettel és az empátiával tudok másokhoz kapcsolódni. Az elme csendjében az érzéseim mentén vissza tudok találni Önmagamhoz, valódi Isteni lényemhez.

Így ismertem fel magamban az erőt, visszanyertem a hitet, a reményt, ami által megéltem a békét, a nyugalmat, a biztonságot.

Felismertem, hogy minden egyes másodpercben, amit ebben az elcsitult, letisztult állapotban tudok eltölteni, megalapozom a szebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb jövőmet. Képessé váltam arra, hogy a fájdalom, a bánat, a düh, a harag, a csalódás érzéseit lerakjam, hátrahagyjam, azaz alkímiázzam! Az eddigi emberi játszmáim, berögzült reakcióim helyét átveszi a megértés, a szeretet, az elfogadás, az elengedés, megengedés.

Letisztulva, megtisztulva már szabadon, önmagamat szeretve léphetek egy új Életbe.

Mi ez, ha nem a Kegyelem?

Végre megláthatjuk, megérezhetjük, kik vagyunk valójában! Át kell élni tudatosan azokat a fájdalmas tapasztalatokat és élményeket, lelki sebeket, amelyeknek a hatására lezártuk magunkat. Ki lelhet égetni ezeket az energiákat! Merjük meglátni árnyék-én tulajdonságainkat, merjük újra átélni a fájdalmat! Akár sírjuk el a világ összes könnyét, ha ez szükséges a megváltódásunkhoz! Meg kell éreznünk és tudatosítanunk az okozatok okát, hogy ne ismétlődhessen újra a fájdalom. Tudatosítanunk kell a miérteket, törjünk ki a mókuskerékből, a megszokott és rutinná vált gondolkodásmódból, viselkedésmintákból!

Erre buzdítalak Titeket is, mint ahogyan teszem magammal.

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Address: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: divineselfawareness.com

 

Adatvédelem‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎ÁSzF

Saját hazámban prófétának lenni

Saját hazámban prófétának lenni

SZTORIK

Saját hazámban prófétának lenni

Ritkán írok, de ez tollat kíván.
Eddig egy alkalommal meditáltam az egyik idősebbik testvéremmel, a válása körüli őrületében. Anno még Anyukám is megjegyezte, hogy a tesóm kb. egy hétig sokkal kiegyensúlyozottabb volt. A testvérem soha nem beszélt arról, hogy mit jelentett vagy mit adott neki a meditációnk.

Az Ő elsőszülött fia egy egyetemet végzett fiatalember, örökölte az érzékenységünket és meg van benne az útkeresés csírája is. Többször ápoltam a lelkét, ha fájdalma volt, többször invitáltam az önismeret útjára, de ellenállt.
Az előző héten hívott, hogy megint „maga alatt van”. Majdnem belekezdtem a szokott telefonos lelkifröccsbe, de erre sem időm, se kedvem nem volt, mondtam neki, hogy: jöjjön el hozzám és meditáljunk. Beleegyezett.

Pénteken munka után találkoztunk, megérkezett a fájdalmával, zavarával – meditáltunk és a végén csodálkozott, hogy amibe bele akart rokkanni, az sehol sincs. Ügyes volt, nem állt ellen. Tudom, hogy nem sok mindent értett abból, ami történt vele a meditáció alatt, de nem baj, ezzel én is így voltam valaha.

Ez is nagy lépés volt nekem, de nem ez a legfontosabb momentuma a történetemnek.

Az unokaöcsém azért jött el bizalommal hozzám, mert a testvérem mondta neki, hogy a problémájával engem keressen. Azt mondta a gyermekének, hogy Ő azért él még, mert egyszer eljött hozzám meditálni és én segítettem neki meglátni és megérteni mély fájdalmainak eredőit. Ha nem jött volna el, már nem élne. Az unokaöcsém nem akarta elhinni, ismét rákérdezett: ez tényleg így volt? Ilyen csodában volt részem, nem is tudtam minek örüljek jobban – persze mindennek örülök!

Eddig kétszer voltam próféta a saját hazámban…

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Address: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: divineselfawareness.com

 

Adatvédelem‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎ÁSzF

A próbatétel

A próbatétel

SZTORIK

A próbatétel

Pár évvel ezelőtt gondnoki tisztséget vállaltam Nagynéném ellátására, mivel több évtizede nagyon súlyos mentális betegsége van. Azóta a gondnokságom alatt áll. A gyámügyi hivatal munkatársa éppen akkor érkezett látogatóba hozzá, amikor a Nagynéném lekapcsolta a lakásában a fűtést, különböző tévképzetekre hivatkozva, holott kint is, bent is hideg volt. A gyámügy szeretne eltávolítani a gondnoki pozíciómból, részben emiatt. Már kezdetektől fogva sok igazságtalanság ért ennek kapcsán, a hivatal munkatársa rendszeresen ítélt meg hátrányosan és vont le téves következtetéseket, mivel nagynéném mentális állapotát nem vette figyelembe. Elméleteket gyártott és számonkért olyan ügyek kapcsán is, amelyekre nem lehettem befolyással vagy amiknek nincs köze a valósághoz. Előfordult, hogy mást vett fel a jegyzőkönyvbe, mint amit a meghallgatásom alkalmával elmondtam – ez volt az egyik dolog, ami leginkább szíven ütött – és általában az emberséges viselkedés nyomát sem mutatta. Egy szó, mint száz, fel volt adva a lecke!

Először, miután beidéztek a hivatalba és tájékoztattak arról, hogy eltávolítanak a gondnoki tisztségemből, itthon jól kizokogtam magam. Egyelőre nem tudtam meditálni. Beszéltem pár emberrel, akik segítségemre tudnak lenni, elsősorban a hitről, az önmagunk iránti szeretetről, megbecsülésről és tisztességről. A maga eszközeivel a párom is azokat az energiákat erősítette bennem, amik az előállt helyzet lelki-szellemi megoldásához voltak kulcsok. Mindannyiuk mondanivalója, hangrezgése, szeretete nagyon jó iránymutató volt és sokat segített abban, hogy egy kicsit feljebb tornásszam a rezgésszintem. Éjszaka mégis rosszul aludtam, felébredtem, agyaltam, órákig forgolódtam, képtelen voltam visszaaludni. Gondoltam, meditálok, ha már így alakult, de annyira zaklatott voltam és olyan szinten pörgött az agyam, hogy még a bennem fortyogó indulatokba, fájdalomba, csalódottságba sem tudtam belemenni – nem voltam képes megélni és kidolgozni őket a magentában. Így végül a másik irányba indultam: felmentem a fénybe és töltekeztem, erősítettem magam. Átsimogattam minden zakatolást, minden sebet, minden nyugtalanságot. Elcsendesedett bennem a háború, lassan végre megérkezett az érzés, hogy mindannak, ami történt velem és bennem a nap folyamán, nincs valósága. Ahogy „megvetettem a lábam” a fényben és elkezdtem feltöltődni, világossá vált számomra: itt is, mint a földi lét minden más élethelyzetében, a szeretet a kulcsa mindennek. Éreztem, hogy az árnyékvilág összes herce-hurcája „alant” zajlik, egy alacsonyabb szinten, de a megoldás itt „fent” van és csakis innen indulhat, bármi is történjék.  Ezt az érzést elmélyítve és megtartva jöttem vissza az anyagba és minden további lépésemet ez irányította.

Ebbe az érzésbe és állapotba helyeztem magam akkor is, amikor úgy határoztam, Nagynénémet kórházi kezelésre viszem. Minden szükséges orvosi papírt beszereztem, érezve, hogy a Jóisten mellém áll és egyengeti előttem az utat. Teljes volt bennem a hit, az elszántság és a meggyőződés, hogy ezzel az energiával csak jól és jót lehet teremteni, mert nincs polaritása és mindenkinek a javára válik. Összeállítottam a kórházi csomagot, nem volt más hátra, mint Nagynénémet együttműködésre bírni, de ehhez még jobban eggyé kellett válnom azzal az energiával, amit a meditációm alkalmával nyitottam magamban meg. Teljesen máshonnan, más síkon vezényeltem le az egész folyamatot, nem a szürke hétköznapok szintjén, az 1–4. oktáv tudatán, hanem emelkedett rezgésszinten, mindezt teljes mértékben átélve, átérezve és tudatosítva. És láss csodát, sikerült bevinni a Nagynénémet a kórházba! Végre kissé fellélegezhettem, hogy legalább fűtött helyen van, ahol szedi a gyógyszereit és odafigyelnek rá. Ezzel egyidőben elindítottam a szociális otthonban való elhelyezését is. De tudtam, ez csak a jéghegy csúcsa, mélyebbre kell mennem. Tisztában voltam vele, ki kell dolgoznom azt a sok indulatot és haragot, ami a gyámüggyel szemben fortyogott bennem, a bűntudatot, amelyet amiatt éreztem, hogy a Nagynénémről nem tudok úgy gondoskodni, ahogyan szeretnék és az attól való félelmet is, hogy elveszítem őt.

Pár nappal később jött is a következő etap: ismét leültem meditálni. Az arany és a magenta energia összekapcsolásával felemeltem a rezgésszintem. Először feltöltöttem magam fénnyel: testem minden sejtjét, agyam minden receptorát, lelkem minden rezgésszintjét és szellemem minden dimenzióját. Ezután egy csúszdán lecsúsztam a magentába. Egy nedves, pici, sötét üregbe érkeztem, mégis bátran ereszkedtem a legaljára, mert tudtam, hogy fényszálon kapcsolódom Felsőbb Énemhez és nem eshet bántódásom. Az üreg alján iszapba süllyedt a lábam, tehetetlenül próbáltam megmozdulni, cselekedni. Szemben velem, a jobb oldalon Nagynéném állt, akin nem tudtam segíteni. Bal oldalon a gyámügyi hivatal munkatársa, aki köteleket, láncokat dobált rám, becstelen és tisztességtelen eszközökkel próbált visszatartani attól, hogy cselekedjem. Ebben a helyzetben egyrészről a magentában kiéltem mindazt a tehetetlenséget és feszítő indulatot, amit a megbéklyózottság érzése keltett bennem, másrészről felismertem, hogy a hivatali ügyintéző hölgy engem, pontosabban az egómat, az árnyékaimat testesíti meg: én vagyok az, aki a mindennapokban önmagamat megbéklyózom, önmagamnak tisztességtelen, sunyi, alattomos eszközökkel, hazugságokkal, a hatalom és a megfélemlítés eszközeivel gátat szabok. Végül sikerült kitörnöm az iszapból és annak tudatában, hogy a magentában nem veszek fel karmát, egómmal neki mentem az ügyintéző hölgynek és pusztítani kezdtem mindazt, amit ő jelképezett számomra. A magentában kiabáltam vele, szidalmaztam, számonkértem, kígyót-békát hánytam rá, üvöltöttem dühömben, téptem-szaggatam-marcangoltam őt, minden eszközzel minden szinten pusztítottam. Amikor kitombolta az egóm magát rajta, először – mint egy sci-fiben – a hölgy alakja cipzárral kettévált középen és kibújt belőle a gyönyörű, pazar ruhákba öltöztetett királynői énem, aki hatalmaskodó, gőgös pöffeszkedésében azt képzeli magáról, hogy bárkivel, bármit megtehet és jogarral a kezében, uralkodói pálcája egyetlen suhintásával, minden együttérzés nélkül, rezzenéstelen arccal teszi, amit akar. NA, NEM! Nekiveselkedtem, kardot rántottam és minden energiámat összegyűjtve egyetlen mozdulattal széthasítottam. Az ő bőréből ismét egy árnyék-énem bújt elő, egy sunyi, alattomos, hazug, kicsit őrült (korábbi meditációimban ő teljesen eszelős alak volt, de sokat bontottam-oldottam az őrületét) figura, aki megpróbált mindenfelé elkúszni, elbújni előlem. „Sajnos” nem lehetett menekvése, őt is széthasítottam. A bőréből megint egy újabb árnyékom mászott elő: a szegény, önsajnáló énem, aki sírdogált és nyalogatta a sebeit. Neki sem kegyelmeztem és vele sem küzdöttem már órákat a magentában, mint korábban: egy mozdulattal kettévágtam. És a bőréből előbújt az utolsó árnyék-énem, akivel ebben a meditációban szembesültem: a szegény-énre hasonlított leginkább, de nála sokkal szánnivalóbb, gyermetegebb, elesettebb, elanyátlanodottabb, megtépázottabb volt. Semmit nem csinált, maga volt a tenni nem akaró szenvedés és haldoklás. De nem sajnáltam meg! Sokszor találkoztam már vele és köszönöm szépen, elég volt abból, amit velem eddig tett! Teljesen egyértelművé váltam, már nem kell, nem jó, nincs rá szükségem! Az elszánt erőmmel üvöltöttem vele, amekkora energiával csak tudtam, többször is elismételve, hogy „Dögölj meg! Dögölj már meg! Elég volt!”. És egyszer csak porrá és hamuvá vált, eltűnt, vége lett. A félelmet megváltó energiában, a magentában, megtörtént az alkímia. Az árnyék-én tulajdonságaimat, árnyékszemélyiségeimet a magenta átalakította azzá, aki vagyok valójában, az óriási fénylénnyé. Lassan, fokozatosan összeolvadtam vele, hagytam minden sejtembe áramolni és átérezni az új Teremtő erőt, amivel fogom tudni megvalósítani az új jövőmet. Mindeközben hálát adtam minden árnyékomnak, amikkel megszereztem a tapasztalataimat. Az Önmegismerés nagy csodája, ahogy felismerem Teremtő erőmet, fényemet, valóságomat, szűnik meg az egó hatalma fényem felett és végre a felszínre törnek fényem, Isteni vénám adottságai. Minél több árnyékot alakítok azzá, aki valójában vagyok, annál több lesz a hitem szerethetőségemben, válok Teremtővé, Önismerővé.

Ezután szembeálltam Nagynénémmel és a bocsánatát kértem többször is, rengetegszer, letéve a bűntudatomat a magentába. Borzalmas bűntudatom volt, hogy nem tudtam és nem tudok neki úgy segíteni, ahogy szeretnék és ahogy szerintem megérdemelné. Végigpörgettem magamban azt a fájdalmat, magányt, elesettséget, tehetetlenséget, amit neki meg kellett élnie a betegsége, az őrülete miatt. Ekkor Nagynéném, mintegy a lelkéből, elkezdte nekem átadni, vetíteni azokat a képeket, amikor kicsi gyermekként jártam hozzá látogatóba, amikor a családunkból – félelemből, félreértésből, a másik meg nem értéséből – senki más nem fordult felé szeretettel és nem foglalkozott vele. Most értettem meg, hogy én akkor a lelkembe ültetett szeretet morzsáit vittem neki, a fényemmel simogattam őt és tettem szebbé a világát. Ezzel a felismeréssel óriási érzelmi lavina indult el bennem, de nem tudtam eléggé megnyílni és nem érkezett meg lelkembe a feloldozás érzése – úgy éreztem Isten elé kell járulnom, hogy megbékélhessek. Felmentem „Hozzá”, letérdeltem elé és szakadatlanul bocsánatát kértem. Kiemeltem a szívemet a testemből és odahelyeztem az oltárára. Ő átsimogatta a szívemet, mintegy feloldozást adott, feltöltötte végtelen szeretetének fényével, majd visszahelyezte a mellkasomba, lélekmagomba és visszaküldött Nagynénémhez. Nagynénémmel összekapcsolódtunk egy végtelen nyolcason keresztül és átöleltük egymást. Ekkor végre teljes átmérőjében megnyílt közöttünk a csatorna, amin keresztül egymás lelkéhez érhettünk és teljesen tiszta tudattal kezdett beszélni hozzám. Közben csak adta, adta azt az energiát, aminek a mentén megéreztem a valóságát annak, ahogyan össze vagyok vele kapcsolva, én pedig a szívem középpontjából árasztottam rá az egyetemes szeretet Teremtő erejének a fényét. Zokogtam. Végre megéreztem és megértettem, hogy soha nem veszíthetem őt el, mert az az érzelmi „kötelék”, ami minket összetart, nem a földön köttetett és ezért nem is bontható ott szét. És ismét megerősödött bennem az az érzés, hogy mindegy, mit teszek az árnyékvilágban, ha az, az egyetemes szeretetből fakad, mert az mindennek és mindenkinek a javát és a legfelsőbb jót szolgálja. Nagynénémmel kapcsolatban is „csak” annyi a feladatom, hogy ezt szem előtt tartom és ügyeit az egyetemes szeretet által vezetve, a valós értékrendben igazgatom. A többit elrendezi a Jóisten.

Ezután még lebegtem egy kicsit abban a csodálatos egység állapotban, ahova a meditációm végére eljutottam. Hálát adtam minden szereplőnek és Neked Enikő, hogy a Teremtő Önismeret módszert áthoztad nekünk! Végül, mielőtt visszajöttem, a lelkemből áradó fénnyel, mint egy angyalszárnnyal, átöleltem az egész Földet.

HÁLA, ÁLDÁS, KÖSZÖNET!!!!!

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Address: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: divineselfawareness.com

 

Adatvédelem‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎ÁSzF

Ismét a „poklomban”

Ismét a „poklomban”

SZTORIK

Ismét a „poklomban”

Napok óta nem éreztem jól magamat a bőrömben, bántottam a páromat, mindennel bajom volt. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem és azt is éreztem, hogy ez az egész valahol Édesanyámhoz kapcsolódik, az ő árnyékait működtetem, de nem tudtam, merről közelítsem meg magamban, hogyan csípjem nyakon az egómat. Ekkor hívott Enikő külföldről telefonon, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Említette, hogy napok óta lélekmagjában érzi, mintha a régi árnyékszemélyiségeim megint feltörtek volna bennem. Ahelyett, hogy szembesülnék velük és alkímiáznám őket, hagyom, hogy ismét romboljanak. Felsőbb Énem hiába adta nekem a jeleket, hogy foglalkozzak a lelkemben égő fájdalmakkal, ezért Enikőt kereste meg, hogy emlékeztessen. Éljek a szabad döntésemmel és menjek mélytudatra megnézni, fejlődésem menetében hova érkeztem, milyen árnyék-én tulajdonságokkal van dolgom szembesülni, milyen oldásoknak van itt az elrendeltetett ideje!? Miért hagyom a régi játszmáimmal megvezetni magamat?! Enikő elmondta, lelkében az az érzés van, hogy el vagyok veszve, le vagyok szakadva mindenhonnan, mintha a semmiben bolyongnék… Pontosan azt mondta el, amiben voltam: hogy megint lezárom magam, nem annyira és nem úgy, mint régen, de lezárom magam, méghozzá valami nagyon ravasz módon. Ahelyett, hogy a nagyobb térben, ahova költöztem, jobban nyílnék, pont, hogy nagyobb átmérőben záródom. Enikő azt is elmondta, ez az érzés az Édesanyámhoz és a halálához kapcsolódik, legyek szíves megnézni magamban, hogyan.

Éreztem, hogy a novemberi „pokoljárásunkat” kellene újra végigcsinálnom. Az egómban akkora rettegés és ellenállás volt, hogy az aranyat és a magentát is nehezen kötöttem be. Vettem a mély lélegzeteket, fókuszáltam a figyelmemet a lelkem magjára, emeltem a rezgésszintem, de nem tudtam elindulni a föld mélye felé, a magentába. Ám végül mégis győzedelmeskedtem egómon: elővettem az egyik legnagyobb félelmemet, a fulladástól való rettegést, méghozzá egy fekete, átláthatatlanul sötét vizű medenceszerűség képében. Ezzel egyidejűleg, „az esélytelenek nyugalmával” megnyílt bennem az az érzés, hogy Felsőbb Énemhez, aki bennem örök, fényszálon kapcsolódom, így nem érhet baj, ha a fekete vízbe vetem magam – még ha bele is halok. Hát megtettem! És éreztem, hogy innentől már nincs mitől rettegnem, őszintén, tisztán nézhetek szembe múltam sötét bugyraival.

A víz aljára érve egy barlangba pottyantam. Sötét falai között bolyongva az őrült árnyékszemélyiségemmel találkoztam, aki zaklatottan jött velem szembe. Megkérdeztem tőle, miért kínoz? Miért teszi velem azt, amit tesz? Beljebb vezetett a barlangban, majd rámutatott egy helyre, ahol Édesanyám feküdt megfagyva úgy, ahogy a földi életét befejezte. Már oly sokszor és több aspektusában vettem elő Édesanyám öngyilkosságát! Számtalanszor körbejártam és oldottam magamban, de ez most valami teljesen új volt: eddig soha nem mertem ilyen közvetlen módon szembenézni vele, hogy így lássam őt holtan. Rettenetesen megrázott! Próbáltam feltámasztani szóval, simogatással, könnyekkel – fürdettem a könnyeimben – de meg sem mozdult! Iszonyatos fájdalom szakadt fel bennem! És bűntudat, hogy nem voltam ott mellette, amikor meghalt, pedig biztosan meg tudtam volna menteni! Úgy éreztem, én tehetek róla, hogy elment, az én hibám. Lent a barlangban elkezdtem őt magammal vonszolni és elvittem egy helyre, ahol felravataloztam, mintha ezzel jóvá tehetném a „bűnöm” vagy élőbbé az Édesanyám. Szép ruhába öltöztettem őt, gyönyörűen megmunkált csipkékkel borítottam a testét, virágokkal ékesítettem fel, fantasztikus ravatalt készítettem neki, olyat, amilyennek az egész világ a csodájára járt volna, ha ez egy mese lett volna. Szakadatlanul hordtam neki a virágokat, megállás nélkül. Bálványoztam a holttestet!

Ebben a jelenetben több analógiát is felismertem a jelenlegi életemmel. Édesanyám mindent gyönyörűen csinált, amihez kézügyesség kellett, jól írt, remekül bánt a szavakkal, kifinomult szépérzéke volt, de mégsem élt igazán semmivel és nem arra fordította a tehetségét, amire adva volt. Nem szerette magát, fogalma sem volt arról, hogy szerethető és kereste a nagyobb erőt, aminek a védelmében elbújhatott (ez volt az Édesapám) és aminek a „segítségével” elnyomhatta magában az Isteni lényt. Ez volt az ő menekülőútja. Hozzá hasonlóan én sem élek olyan szinten, intenzitással és átmérőben azokkal a kincsekkel, amiket a Teremtő belém helyezett, mint ahogyan „kellene” és nem arra fókuszálom az erőm, amire rendelve van, vagy legalábbis csekély mértékben arra. (Hogy egyáltalán valamennyire már arra fókuszálom, azt a Teremtő Önismeretnek köszönhetem. Ennek előtte teljes és totális lezártságban éltem.) Az, ahogy a barlangban Édesanyám ravatalára fókuszáltam minden erőmmel, cizellálgattam, pontosan azt szimbolizálja a jelenben: ahogy teljesen rossz helyre teszem a fókuszt, a figyelmem, mert nem az élet felé fordulok, hanem a halálra összpontosítok. Beszűkítem a látókörömet egyre jobban. Nem nyitom magam az élet kínálta rengeteg lehetőség felé. A halált dekoráltam, cicomáztam, bálványoztam. Mániákus módon. És ez nagyon fontos! Mert a mánia is több szálon köszön vissza az életemben: most értettem meg azt is, hogy a számolgatós, rendezgetős, ellenőrizgetős berögzüléseim is innen erednek. (Pl. gyermekkoromban nem ettem almát, ha pont öt darab volt otthon, mert – mivel öten alkottunk eredetileg egy családot – az volt a kényszerképzetem, ha megeszek egy gyümölcsöt, akkor valaki megint meghal közülünk, mint ahogy nővérem és Édesanyám. Mániásan ellenőrizgettem a villanykapcsolókat és a gázt, hogy biztosan le vannak-e kapcsolva/el van-e zárva; stb. Ezekből a kényszeres viselkedésekből felnőtt koromra kevés maradt, illetve sokkal kisebb intenzitással működtetem őket, de nem múltak el teljesen.)

Csokorba fogva mindazt a fájdalmat, dühöt és indulatot, ami Édesanyám halála nyomán felszínre jött bennem és azokat az elcsúszásokat, amiket a halál bálványozása kapcsán felismertem, még mélyebbre mentem a poklomba. Amennyire jelen készségem szintjén meg tudtam élni a feltörő fájdalmat, kínt, dühöt, tehetetlenséget és őrületet, átéltem. Őrjöngve kértem számon Édesanyámtól, miért „hagyott el”, tomboltam az „igazságtalanság” miatt, amit rajtam „elkövetett”, de egyidejűleg saját magamat is kipellengéreztem: a tébolyulásig téptem magam amiatt, hogy nem tudtam Anyát megmenteni! A legmélyebbre rejtett sebemet téptem fel, amit a halálával kapcsolatban cipeltem és annak is a legaljára mentem. A pokol legalsó bugyrában, a fájdalom, a düh, az őrület legnagyobb kínját éltem át. Végül aláereszkedtem a lávába, ami mindent, de mindent leégetett rólam és kiégetett belőlem – beleolvadtam a semmibe.

Azt az óriási rezgésteret, ahol kínjaimat kiéltem, az alkímia révén létrejött fénnyel láttam feltöltődni. Ezzel a fénnyel szép lassan összeolvadtam, engedtem, hogy betöltse testem minden sejtjét, agyam minden receptorát, lelkem minden rezgésszintjét és szellemem minden dimenzióját. Éreztem, hogy teljesen felszabadulok, lebegek – a legjobb értelemben, mert mindeközben azt is éreztem, hogy azzá váltam, aki mindig is voltam, aki valójában vagyok: stabil, tiszta, szilárd, erős. Ezt a készséget, érzést, állapotot megélve, hálát adtam minden szereplőnek, aki lehetővé tette, hogy megéljem a szenvedéseket, amiket meg kellett élnem, de legelsősorban és leginkább persze Édesanyámnak. Most értettem meg igazán – mert a hétköznapok szintjén, az elme ezt fel nem foghatja és elképesztő őrület, hogy mennyire kiforgatja! –, mekkora erő kellett Édesanyámnak ahhoz, hogy a „kérésemet” teljesítse és mindazt véghez vigye, amit értem meg kellett tennie. Most ismertem fel azt is, ha ez nem így történik, egóm még kegyetlenebb eszközökkel hajt az őrületbe vagy a pusztulásba. Óriási szeretettel és hálával tekintettem Édesanyámra és így öleltem át őt a Fényben. Teljesen más minőségben, erővel és bizalomérzéssel telve, felszabadultan jöttem vissza az anyagba.

Végre kezd bennem egyértelművé válni, hogy nem buktam el, nem igaz, amit egóm mondott, hogy nem teljesítettem az ígéretemet azzal, hogy nem tudtam az egyetemes szeretet rezgésén összefogni, megtartani épen, egyben a családomat! Felismertem, minden az adott készségem szintjén történt, ott és akkor annyira voltam éber, annyira volt bennem nyitva az egyetemes szeretet, szerethetőségem hite. Nekem nem az a feladatom, hogy az egóm által kivetített kétségeket, ítéleteket, fájdalmakat, mint képeket és a hozzájuk tartozó érzéseket éltessem magamban, hanem az, hogy lelkem tiszta fényében érezzem meg a valós okot, a tanulás lényegét, a valós értékrend és valós érzelem minőségén értsem meg magas tudatsávon, tudatosságon a lelki-szellemi szinten történteket. S ha fejlődésemben ide eljutok, akkor kimondhatom, hogy elkezdek Élni!

Az ígéretemet azzal teljesítem, ha élek azzal az ajándékkal, amit a szüleimtől kaptam, hogy Életet adtak és az Életemet valóban elkezdem ÉLNI!

Enikő! Nagyon nagy szeretettel köszönöm Neked!

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Address: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: divineselfawareness.com

 

Adatvédelem‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎ÁSzF

A hisztit letéve

A hisztit letéve

SZTORIK

A hisztit letéve

Egy ötnapos hisztit követően, két nappal ezelőtt, meditáció után felütöttem az Egy s Ég Ismét című könyvedet. Felsőbb Énem kértem, hogy segítsen. A könyv „A képlet, ami kép lett” című szösszenetednél nyílt fel. Azóta többször is elolvastam, mert útmutató: mint amikor egy sűrű erdőben hirtelen elém fektetnének egy lebetonozott, kétsávos, kényelmes szélességű utat.

Az önsajnálós napok lefutottak, újra elkezdtem alkímiázni. Szinte azonnal jobban is vagyok, jönnek a felismerések, egybevágó reakciók:

– újabb árnyék-én tulajdonságomra vetült fénycsóva
– kezdtem megundorodni ételektől, rájöttem, hogy a szervezetem tiszta tápanyagért kiált. Erre meséli a kolléganőm panaszkodva, hogy a közeli boltban nem lehet már a kisebb méretű műanyag edénykét kapni, így kénytelen dupla akkorát megpakolni a salátából. De annyit nem bír megenni. Azonnal felismertem a lehetőséget: holnaptól kifizetem az adag felét, így a munkahelyemen friss salátát fogok tudni enni.
– egyik barátnőm meséli, hogy érzékeli, a teste méregtelenítés után kiált, így most egymást erősítve kezdhetünk új szokások kialakításába és ezek által szervezetünk felújításába
– a hajamat megnövesztettem és zsigerileg érzem, hogy a sűrű hajmosáshoz természetes, ún. mentes samponra kell váltanom. Most figyelem, mi bukkan fel, milyen lehetőségeim lesznek.
– nem kreatívkodtam, semmilyen saját készítésű inspiráló anyagot nem írtam az utóbbi héten. A lefutott önsajnáló napok végén, egy-két meditáció és felhangolás után, két embertől is kaptam inspirációt. Beszélni is fogok velük, hogy egyeztessünk, ki-ki saját képességével, színeinkkel kapcsolódjunk és fogjunk össze.

Köszönet, Dalma

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Address: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: divineselfawareness.com

 

Adatvédelem‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎‏‏‎ ‎ÁSzF