SZTORIK

Ismét a „poklomban”

Napok óta nem éreztem jól magamat a bőrömben, bántottam a páromat, mindennel bajom volt. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem és azt is éreztem, hogy ez az egész valahol Édesanyámhoz kapcsolódik, az ő árnyékait működtetem, de nem tudtam, merről közelítsem meg magamban, hogyan csípjem nyakon az egómat. Ekkor hívott Enikő külföldről telefonon, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Említette, hogy napok óta lélekmagjában érzi, mintha a régi árnyékszemélyiségeim megint feltörtek volna bennem. Ahelyett, hogy szembesülnék velük és alkímiáznám őket, hagyom, hogy ismét romboljanak. Felsőbb Énem hiába adta nekem a jeleket, hogy foglalkozzak a lelkemben égő fájdalmakkal, ezért Enikőt kereste meg, hogy emlékeztessen. Éljek a szabad döntésemmel és menjek mélytudatra megnézni, fejlődésem menetében hova érkeztem, milyen árnyék-én tulajdonságokkal van dolgom szembesülni, milyen oldásoknak van itt az elrendeltetett ideje!? Miért hagyom a régi játszmáimmal megvezetni magamat?! Enikő elmondta, lelkében az az érzés van, hogy el vagyok veszve, le vagyok szakadva mindenhonnan, mintha a semmiben bolyongnék… Pontosan azt mondta el, amiben voltam: hogy megint lezárom magam, nem annyira és nem úgy, mint régen, de lezárom magam, méghozzá valami nagyon ravasz módon. Ahelyett, hogy a nagyobb térben, ahova költöztem, jobban nyílnék, pont, hogy nagyobb átmérőben záródom. Enikő azt is elmondta, ez az érzés az Édesanyámhoz és a halálához kapcsolódik, legyek szíves megnézni magamban, hogyan.

Éreztem, hogy a novemberi „pokoljárásunkat” kellene újra végigcsinálnom. Az egómban akkora rettegés és ellenállás volt, hogy az aranyat és a magentát is nehezen kötöttem be. Vettem a mély lélegzeteket, fókuszáltam a figyelmemet a lelkem magjára, emeltem a rezgésszintem, de nem tudtam elindulni a föld mélye felé, a magentába. Ám végül mégis győzedelmeskedtem egómon: elővettem az egyik legnagyobb félelmemet, a fulladástól való rettegést, méghozzá egy fekete, átláthatatlanul sötét vizű medenceszerűség képében. Ezzel egyidejűleg, „az esélytelenek nyugalmával” megnyílt bennem az az érzés, hogy Felsőbb Énemhez, aki bennem örök, fényszálon kapcsolódom, így nem érhet baj, ha a fekete vízbe vetem magam – még ha bele is halok. Hát megtettem! És éreztem, hogy innentől már nincs mitől rettegnem, őszintén, tisztán nézhetek szembe múltam sötét bugyraival.

A víz aljára érve egy barlangba pottyantam. Sötét falai között bolyongva az őrült árnyékszemélyiségemmel találkoztam, aki zaklatottan jött velem szembe. Megkérdeztem tőle, miért kínoz? Miért teszi velem azt, amit tesz? Beljebb vezetett a barlangban, majd rámutatott egy helyre, ahol Édesanyám feküdt megfagyva úgy, ahogy a földi életét befejezte. Már oly sokszor és több aspektusában vettem elő Édesanyám öngyilkosságát! Számtalanszor körbejártam és oldottam magamban, de ez most valami teljesen új volt: eddig soha nem mertem ilyen közvetlen módon szembenézni vele, hogy így lássam őt holtan. Rettenetesen megrázott! Próbáltam feltámasztani szóval, simogatással, könnyekkel – fürdettem a könnyeimben – de meg sem mozdult! Iszonyatos fájdalom szakadt fel bennem! És bűntudat, hogy nem voltam ott mellette, amikor meghalt, pedig biztosan meg tudtam volna menteni! Úgy éreztem, én tehetek róla, hogy elment, az én hibám. Lent a barlangban elkezdtem őt magammal vonszolni és elvittem egy helyre, ahol felravataloztam, mintha ezzel jóvá tehetném a „bűnöm” vagy élőbbé az Édesanyám. Szép ruhába öltöztettem őt, gyönyörűen megmunkált csipkékkel borítottam a testét, virágokkal ékesítettem fel, fantasztikus ravatalt készítettem neki, olyat, amilyennek az egész világ a csodájára járt volna, ha ez egy mese lett volna. Szakadatlanul hordtam neki a virágokat, megállás nélkül. Bálványoztam a holttestet!

Ebben a jelenetben több analógiát is felismertem a jelenlegi életemmel. Édesanyám mindent gyönyörűen csinált, amihez kézügyesség kellett, jól írt, remekül bánt a szavakkal, kifinomult szépérzéke volt, de mégsem élt igazán semmivel és nem arra fordította a tehetségét, amire adva volt. Nem szerette magát, fogalma sem volt arról, hogy szerethető és kereste a nagyobb erőt, aminek a védelmében elbújhatott (ez volt az Édesapám) és aminek a „segítségével” elnyomhatta magában az Isteni lényt. Ez volt az ő menekülőútja. Hozzá hasonlóan én sem élek olyan szinten, intenzitással és átmérőben azokkal a kincsekkel, amiket a Teremtő belém helyezett, mint ahogyan „kellene” és nem arra fókuszálom az erőm, amire rendelve van, vagy legalábbis csekély mértékben arra. (Hogy egyáltalán valamennyire már arra fókuszálom, azt a Teremtő Önismeretnek köszönhetem. Ennek előtte teljes és totális lezártságban éltem.) Az, ahogy a barlangban Édesanyám ravatalára fókuszáltam minden erőmmel, cizellálgattam, pontosan azt szimbolizálja a jelenben: ahogy teljesen rossz helyre teszem a fókuszt, a figyelmem, mert nem az élet felé fordulok, hanem a halálra összpontosítok. Beszűkítem a látókörömet egyre jobban. Nem nyitom magam az élet kínálta rengeteg lehetőség felé. A halált dekoráltam, cicomáztam, bálványoztam. Mániákus módon. És ez nagyon fontos! Mert a mánia is több szálon köszön vissza az életemben: most értettem meg azt is, hogy a számolgatós, rendezgetős, ellenőrizgetős berögzüléseim is innen erednek. (Pl. gyermekkoromban nem ettem almát, ha pont öt darab volt otthon, mert – mivel öten alkottunk eredetileg egy családot – az volt a kényszerképzetem, ha megeszek egy gyümölcsöt, akkor valaki megint meghal közülünk, mint ahogy nővérem és Édesanyám. Mániásan ellenőrizgettem a villanykapcsolókat és a gázt, hogy biztosan le vannak-e kapcsolva/el van-e zárva; stb. Ezekből a kényszeres viselkedésekből felnőtt koromra kevés maradt, illetve sokkal kisebb intenzitással működtetem őket, de nem múltak el teljesen.)

Csokorba fogva mindazt a fájdalmat, dühöt és indulatot, ami Édesanyám halála nyomán felszínre jött bennem és azokat az elcsúszásokat, amiket a halál bálványozása kapcsán felismertem, még mélyebbre mentem a poklomba. Amennyire jelen készségem szintjén meg tudtam élni a feltörő fájdalmat, kínt, dühöt, tehetetlenséget és őrületet, átéltem. Őrjöngve kértem számon Édesanyámtól, miért „hagyott el”, tomboltam az „igazságtalanság” miatt, amit rajtam „elkövetett”, de egyidejűleg saját magamat is kipellengéreztem: a tébolyulásig téptem magam amiatt, hogy nem tudtam Anyát megmenteni! A legmélyebbre rejtett sebemet téptem fel, amit a halálával kapcsolatban cipeltem és annak is a legaljára mentem. A pokol legalsó bugyrában, a fájdalom, a düh, az őrület legnagyobb kínját éltem át. Végül aláereszkedtem a lávába, ami mindent, de mindent leégetett rólam és kiégetett belőlem – beleolvadtam a semmibe.

Azt az óriási rezgésteret, ahol kínjaimat kiéltem, az alkímia révén létrejött fénnyel láttam feltöltődni. Ezzel a fénnyel szép lassan összeolvadtam, engedtem, hogy betöltse testem minden sejtjét, agyam minden receptorát, lelkem minden rezgésszintjét és szellemem minden dimenzióját. Éreztem, hogy teljesen felszabadulok, lebegek – a legjobb értelemben, mert mindeközben azt is éreztem, hogy azzá váltam, aki mindig is voltam, aki valójában vagyok: stabil, tiszta, szilárd, erős. Ezt a készséget, érzést, állapotot megélve, hálát adtam minden szereplőnek, aki lehetővé tette, hogy megéljem a szenvedéseket, amiket meg kellett élnem, de legelsősorban és leginkább persze Édesanyámnak. Most értettem meg igazán – mert a hétköznapok szintjén, az elme ezt fel nem foghatja és elképesztő őrület, hogy mennyire kiforgatja! –, mekkora erő kellett Édesanyámnak ahhoz, hogy a „kérésemet” teljesítse és mindazt véghez vigye, amit értem meg kellett tennie. Most ismertem fel azt is, ha ez nem így történik, egóm még kegyetlenebb eszközökkel hajt az őrületbe vagy a pusztulásba. Óriási szeretettel és hálával tekintettem Édesanyámra és így öleltem át őt a Fényben. Teljesen más minőségben, erővel és bizalomérzéssel telve, felszabadultan jöttem vissza az anyagba.

Végre kezd bennem egyértelművé válni, hogy nem buktam el, nem igaz, amit egóm mondott, hogy nem teljesítettem az ígéretemet azzal, hogy nem tudtam az egyetemes szeretet rezgésén összefogni, megtartani épen, egyben a családomat! Felismertem, minden az adott készségem szintjén történt, ott és akkor annyira voltam éber, annyira volt bennem nyitva az egyetemes szeretet, szerethetőségem hite. Nekem nem az a feladatom, hogy az egóm által kivetített kétségeket, ítéleteket, fájdalmakat, mint képeket és a hozzájuk tartozó érzéseket éltessem magamban, hanem az, hogy lelkem tiszta fényében érezzem meg a valós okot, a tanulás lényegét, a valós értékrend és valós érzelem minőségén értsem meg magas tudatsávon, tudatosságon a lelki-szellemi szinten történteket. S ha fejlődésemben ide eljutok, akkor kimondhatom, hogy elkezdek Élni!

Az ígéretemet azzal teljesítem, ha élek azzal az ajándékkal, amit a szüleimtől kaptam, hogy Életet adtak és az Életemet valóban elkezdem ÉLNI!

Enikő! Nagyon nagy szeretettel köszönöm Neked!

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Cím: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: spiritualisonismeret.hu