SZTORIK

A próbatétel

Pár évvel ezelőtt gondnoki tisztséget vállaltam Nagynéném ellátására, mivel több évtizede nagyon súlyos mentális betegsége van. Azóta a gondnokságom alatt áll. A gyámügyi hivatal munkatársa éppen akkor érkezett látogatóba hozzá, amikor a Nagynéném lekapcsolta a lakásában a fűtést, különböző tévképzetekre hivatkozva, holott kint is, bent is hideg volt. A gyámügy szeretne eltávolítani a gondnoki pozíciómból, részben emiatt. Már kezdetektől fogva sok igazságtalanság ért ennek kapcsán, a hivatal munkatársa rendszeresen ítélt meg hátrányosan és vont le téves következtetéseket, mivel nagynéném mentális állapotát nem vette figyelembe. Elméleteket gyártott és számonkért olyan ügyek kapcsán is, amelyekre nem lehettem befolyással vagy amiknek nincs köze a valósághoz. Előfordult, hogy mást vett fel a jegyzőkönyvbe, mint amit a meghallgatásom alkalmával elmondtam – ez volt az egyik dolog, ami leginkább szíven ütött – és általában az emberséges viselkedés nyomát sem mutatta. Egy szó, mint száz, fel volt adva a lecke!

Először, miután beidéztek a hivatalba és tájékoztattak arról, hogy eltávolítanak a gondnoki tisztségemből, itthon jól kizokogtam magam. Egyelőre nem tudtam meditálni. Beszéltem pár emberrel, akik segítségemre tudnak lenni, elsősorban a hitről, az önmagunk iránti szeretetről, megbecsülésről és tisztességről. A maga eszközeivel a párom is azokat az energiákat erősítette bennem, amik az előállt helyzet lelki-szellemi megoldásához voltak kulcsok. Mindannyiuk mondanivalója, hangrezgése, szeretete nagyon jó iránymutató volt és sokat segített abban, hogy egy kicsit feljebb tornásszam a rezgésszintem. Éjszaka mégis rosszul aludtam, felébredtem, agyaltam, órákig forgolódtam, képtelen voltam visszaaludni. Gondoltam, meditálok, ha már így alakult, de annyira zaklatott voltam és olyan szinten pörgött az agyam, hogy még a bennem fortyogó indulatokba, fájdalomba, csalódottságba sem tudtam belemenni – nem voltam képes megélni és kidolgozni őket a magentában. Így végül a másik irányba indultam: felmentem a fénybe és töltekeztem, erősítettem magam. Átsimogattam minden zakatolást, minden sebet, minden nyugtalanságot. Elcsendesedett bennem a háború, lassan végre megérkezett az érzés, hogy mindannak, ami történt velem és bennem a nap folyamán, nincs valósága. Ahogy „megvetettem a lábam” a fényben és elkezdtem feltöltődni, világossá vált számomra: itt is, mint a földi lét minden más élethelyzetében, a szeretet a kulcsa mindennek. Éreztem, hogy az árnyékvilág összes herce-hurcája „alant” zajlik, egy alacsonyabb szinten, de a megoldás itt „fent” van és csakis innen indulhat, bármi is történjék.  Ezt az érzést elmélyítve és megtartva jöttem vissza az anyagba és minden további lépésemet ez irányította.

Ebbe az érzésbe és állapotba helyeztem magam akkor is, amikor úgy határoztam, Nagynénémet kórházi kezelésre viszem. Minden szükséges orvosi papírt beszereztem, érezve, hogy a Jóisten mellém áll és egyengeti előttem az utat. Teljes volt bennem a hit, az elszántság és a meggyőződés, hogy ezzel az energiával csak jól és jót lehet teremteni, mert nincs polaritása és mindenkinek a javára válik. Összeállítottam a kórházi csomagot, nem volt más hátra, mint Nagynénémet együttműködésre bírni, de ehhez még jobban eggyé kellett válnom azzal az energiával, amit a meditációm alkalmával nyitottam magamban meg. Teljesen máshonnan, más síkon vezényeltem le az egész folyamatot, nem a szürke hétköznapok szintjén, az 1–4. oktáv tudatán, hanem emelkedett rezgésszinten, mindezt teljes mértékben átélve, átérezve és tudatosítva. És láss csodát, sikerült bevinni a Nagynénémet a kórházba! Végre kissé fellélegezhettem, hogy legalább fűtött helyen van, ahol szedi a gyógyszereit és odafigyelnek rá. Ezzel egyidőben elindítottam a szociális otthonban való elhelyezését is. De tudtam, ez csak a jéghegy csúcsa, mélyebbre kell mennem. Tisztában voltam vele, ki kell dolgoznom azt a sok indulatot és haragot, ami a gyámüggyel szemben fortyogott bennem, a bűntudatot, amelyet amiatt éreztem, hogy a Nagynénémről nem tudok úgy gondoskodni, ahogyan szeretnék és az attól való félelmet is, hogy elveszítem őt.

Pár nappal később jött is a következő etap: ismét leültem meditálni. Az arany és a magenta energia összekapcsolásával felemeltem a rezgésszintem. Először feltöltöttem magam fénnyel: testem minden sejtjét, agyam minden receptorát, lelkem minden rezgésszintjét és szellemem minden dimenzióját. Ezután egy csúszdán lecsúsztam a magentába. Egy nedves, pici, sötét üregbe érkeztem, mégis bátran ereszkedtem a legaljára, mert tudtam, hogy fényszálon kapcsolódom Felsőbb Énemhez és nem eshet bántódásom. Az üreg alján iszapba süllyedt a lábam, tehetetlenül próbáltam megmozdulni, cselekedni. Szemben velem, a jobb oldalon Nagynéném állt, akin nem tudtam segíteni. Bal oldalon a gyámügyi hivatal munkatársa, aki köteleket, láncokat dobált rám, becstelen és tisztességtelen eszközökkel próbált visszatartani attól, hogy cselekedjem. Ebben a helyzetben egyrészről a magentában kiéltem mindazt a tehetetlenséget és feszítő indulatot, amit a megbéklyózottság érzése keltett bennem, másrészről felismertem, hogy a hivatali ügyintéző hölgy engem, pontosabban az egómat, az árnyékaimat testesíti meg: én vagyok az, aki a mindennapokban önmagamat megbéklyózom, önmagamnak tisztességtelen, sunyi, alattomos eszközökkel, hazugságokkal, a hatalom és a megfélemlítés eszközeivel gátat szabok. Végül sikerült kitörnöm az iszapból és annak tudatában, hogy a magentában nem veszek fel karmát, egómmal neki mentem az ügyintéző hölgynek és pusztítani kezdtem mindazt, amit ő jelképezett számomra. A magentában kiabáltam vele, szidalmaztam, számonkértem, kígyót-békát hánytam rá, üvöltöttem dühömben, téptem-szaggatam-marcangoltam őt, minden eszközzel minden szinten pusztítottam. Amikor kitombolta az egóm magát rajta, először – mint egy sci-fiben – a hölgy alakja cipzárral kettévált középen és kibújt belőle a gyönyörű, pazar ruhákba öltöztetett királynői énem, aki hatalmaskodó, gőgös pöffeszkedésében azt képzeli magáról, hogy bárkivel, bármit megtehet és jogarral a kezében, uralkodói pálcája egyetlen suhintásával, minden együttérzés nélkül, rezzenéstelen arccal teszi, amit akar. NA, NEM! Nekiveselkedtem, kardot rántottam és minden energiámat összegyűjtve egyetlen mozdulattal széthasítottam. Az ő bőréből ismét egy árnyék-énem bújt elő, egy sunyi, alattomos, hazug, kicsit őrült (korábbi meditációimban ő teljesen eszelős alak volt, de sokat bontottam-oldottam az őrületét) figura, aki megpróbált mindenfelé elkúszni, elbújni előlem. „Sajnos” nem lehetett menekvése, őt is széthasítottam. A bőréből megint egy újabb árnyékom mászott elő: a szegény, önsajnáló énem, aki sírdogált és nyalogatta a sebeit. Neki sem kegyelmeztem és vele sem küzdöttem már órákat a magentában, mint korábban: egy mozdulattal kettévágtam. És a bőréből előbújt az utolsó árnyék-énem, akivel ebben a meditációban szembesültem: a szegény-énre hasonlított leginkább, de nála sokkal szánnivalóbb, gyermetegebb, elesettebb, elanyátlanodottabb, megtépázottabb volt. Semmit nem csinált, maga volt a tenni nem akaró szenvedés és haldoklás. De nem sajnáltam meg! Sokszor találkoztam már vele és köszönöm szépen, elég volt abból, amit velem eddig tett! Teljesen egyértelművé váltam, már nem kell, nem jó, nincs rá szükségem! Az elszánt erőmmel üvöltöttem vele, amekkora energiával csak tudtam, többször is elismételve, hogy „Dögölj meg! Dögölj már meg! Elég volt!”. És egyszer csak porrá és hamuvá vált, eltűnt, vége lett. A félelmet megváltó energiában, a magentában, megtörtént az alkímia. Az árnyék-én tulajdonságaimat, árnyékszemélyiségeimet a magenta átalakította azzá, aki vagyok valójában, az óriási fénylénnyé. Lassan, fokozatosan összeolvadtam vele, hagytam minden sejtembe áramolni és átérezni az új Teremtő erőt, amivel fogom tudni megvalósítani az új jövőmet. Mindeközben hálát adtam minden árnyékomnak, amikkel megszereztem a tapasztalataimat. Az Önmegismerés nagy csodája, ahogy felismerem Teremtő erőmet, fényemet, valóságomat, szűnik meg az egó hatalma fényem felett és végre a felszínre törnek fényem, Isteni vénám adottságai. Minél több árnyékot alakítok azzá, aki valójában vagyok, annál több lesz a hitem szerethetőségemben, válok Teremtővé, Önismerővé.

Ezután szembeálltam Nagynénémmel és a bocsánatát kértem többször is, rengetegszer, letéve a bűntudatomat a magentába. Borzalmas bűntudatom volt, hogy nem tudtam és nem tudok neki úgy segíteni, ahogy szeretnék és ahogy szerintem megérdemelné. Végigpörgettem magamban azt a fájdalmat, magányt, elesettséget, tehetetlenséget, amit neki meg kellett élnie a betegsége, az őrülete miatt. Ekkor Nagynéném, mintegy a lelkéből, elkezdte nekem átadni, vetíteni azokat a képeket, amikor kicsi gyermekként jártam hozzá látogatóba, amikor a családunkból – félelemből, félreértésből, a másik meg nem értéséből – senki más nem fordult felé szeretettel és nem foglalkozott vele. Most értettem meg, hogy én akkor a lelkembe ültetett szeretet morzsáit vittem neki, a fényemmel simogattam őt és tettem szebbé a világát. Ezzel a felismeréssel óriási érzelmi lavina indult el bennem, de nem tudtam eléggé megnyílni és nem érkezett meg lelkembe a feloldozás érzése – úgy éreztem Isten elé kell járulnom, hogy megbékélhessek. Felmentem „Hozzá”, letérdeltem elé és szakadatlanul bocsánatát kértem. Kiemeltem a szívemet a testemből és odahelyeztem az oltárára. Ő átsimogatta a szívemet, mintegy feloldozást adott, feltöltötte végtelen szeretetének fényével, majd visszahelyezte a mellkasomba, lélekmagomba és visszaküldött Nagynénémhez. Nagynénémmel összekapcsolódtunk egy végtelen nyolcason keresztül és átöleltük egymást. Ekkor végre teljes átmérőjében megnyílt közöttünk a csatorna, amin keresztül egymás lelkéhez érhettünk és teljesen tiszta tudattal kezdett beszélni hozzám. Közben csak adta, adta azt az energiát, aminek a mentén megéreztem a valóságát annak, ahogyan össze vagyok vele kapcsolva, én pedig a szívem középpontjából árasztottam rá az egyetemes szeretet Teremtő erejének a fényét. Zokogtam. Végre megéreztem és megértettem, hogy soha nem veszíthetem őt el, mert az az érzelmi „kötelék”, ami minket összetart, nem a földön köttetett és ezért nem is bontható ott szét. És ismét megerősödött bennem az az érzés, hogy mindegy, mit teszek az árnyékvilágban, ha az, az egyetemes szeretetből fakad, mert az mindennek és mindenkinek a javát és a legfelsőbb jót szolgálja. Nagynénémmel kapcsolatban is „csak” annyi a feladatom, hogy ezt szem előtt tartom és ügyeit az egyetemes szeretet által vezetve, a valós értékrendben igazgatom. A többit elrendezi a Jóisten.

Ezután még lebegtem egy kicsit abban a csodálatos egység állapotban, ahova a meditációm végére eljutottam. Hálát adtam minden szereplőnek és Neked Enikő, hogy a Teremtő Önismeret módszert áthoztad nekünk! Végül, mielőtt visszajöttem, a lelkemből áradó fénnyel, mint egy angyalszárnnyal, átöleltem az egész Földet.

HÁLA, ÁLDÁS, KÖSZÖNET!!!!!

Szeretettel várlak a Teremtő Önismeret oktatásán!

Ha valakinek az ősvalójában az a kód él, hogy ebben az életében Önmaga ismerőjévé váljék, akkor elrendeltetett időben
megszólal lelkének finom hangja és jelzi, lépjen rá az útra, mely befele vezet és mélyre, hogy Önmagát valóban megismerje.

Cím: 1024 Budapest, Margit körút 61-63. IV. emelet 21. Kapucsengő: 17
E-mail cím: oktatas@teremtoonismeret.hu
Web: teremtoonismeret.hu

Cím: Budapest, district II., Margit körút 61-63. 4th floor, door 21. Gate bell: 17
E-mail address: saghyeniko@spiritualisonismeret.hu
Web: spiritualisonismeret.hu