Z. B.

A Teremtő Önismeret társírójaként, Enikő által szinte mindent tudtam az energiatörvényekről, de ezen energiák működését nem mindig vettem figyelembe saját életem szürke hétköznapjaiban.
Enikő – barátnőként – mindig és mindenhol azt ismételgette nekem: – Mélyülj, Brigcsi mélyülj! – de egy szint alá nem tudtam menni és mélyülni (azt gondoltam).
Mint kiderült, valóban csupán a szembesüléstől való félelem volt, ami visszatartott, s ami azt mondta, hogy „nem tudok”.

Legmeghatározóbb élményem az Egy s Ég Központban egy belső szemináriumon történt. A földszint alatti (fontos szimbólum, hogy a felszín alatt) teremben egy Összhang című programon attól féltem, hogy középre „kell” állnom, ahol mindenki engem figyel és mér-eget.
Csak egy röpke óra telt el és egy gyors helyszínváltás, amikor fönt az emeleten máris a szoba közepén találtam magam egy program keretében. Ott álltam döbbenten és naivan, körülöttem segítettek az ismerős és ismeretlen emberek, akik bizalmat szavazva adták a hitet, hogy végre elhiggyem magamról, hogy minden pillanatban “tökéletes” és szerethető vagyok, vegyem észre és oldjam már ki lelkemből a blokkot. Természetesen a bennem lévő édesanya képpel volt dolgom és ezzel párhuzamosan az édes anyaggal, ami körülvesz bennünket itt a Földön. (Ekkor még nem tudatosult ez bennem.)
Néhány perccel később, a szünetben hozzám lépett egy Lány és köszönetet mondott. Csak pislogtam, miért ez a köszönet, hisz semmit nem tudtam csinálni?!
Azt mondta, általam jött rá arra, hogy ezzel az érzéssel Neki is dolga van, köszöni, hogy megmutattam és így átélhette Ő is. Pityeregni kezdtem és hálát adtam az égnek, hogy másnak segíthettem.
Otthon sok mindenre rájöttem, felismertem, hogyan működtetem lelkem érzésének két végletét, amikor az arany középút adná számomra a boldogság érzését.
Érzelmeim végletei, a tűz (mélytudat szinten: olajfúró torony, tetején égő lángoszloppal) és a víz (az Amazonas folyó) szimbolizálták a két végletben megélt élethelyzeteimet.
A merülés:
A valódi alámerülésem is az Egy s Ég Központhoz kapcsolódik, amikor egy kissé félelmet keltő, szigorú Lánnyal hozott össze a sors. Az érzés a lelkemben jelezte, hogy egyszer megtörik a jég.
S valóban, szó szerint jeget törtünk, ill. olvasztottunk mi ketten, amikor „fellebbentettük a Maja fátylát” és megnéztük, mi az, amit a másik tükröz nekünk és nem nagyon tetszik saját magunkban. Ezek kioldása után saját életemhez kaptam kulcsokat általa.

A meditáció óriási élményt adott. A véráram útján eljutottam anyai dédnagyanyámhoz, aki nemesi származása miatt veleszületett tulajdonságai révén kitűnő szervező és irányító volt.
Mindig jól érezte, mikor mit kell vetni, hogy aztán bőséges legyen az őszi aratás. Tudta, mikor mennyi szarvasmarha, sertés és szárnyas kell a családi gazdaságba, a termőfölddel, legelővel és az erdővel is jól tudott gazdálkodni. Ezzel együtt, vagy talán épp ezért, kitűnően ismerte az embereket, tulajdonságaikat, de nem igazán szerette őket. Hideg, távolságtartó üzletasszony volt. Férjét is ő irányította, aki viszont feltétel nélkül elfogadva szerette őt. Dédnagyanyám volt a szellemi irányító, dédapám a gyakorlati ügyintéző. Dédapám halála után sokszor voltam nagymamámnál vendégségben, gyerekként a nyarakat ott töltöttem.
Most meditatív állapotban láttam a múltban magam, ahogy a járókából nézem dédanyám kicsi törékeny alkatát és óriási energia kisugárzását, ahogy áradt belőle egy megmagyarázhatatlan erő. Még nem tudtam beszélni, nem is értettem amit mondott, de elbűvölt.
Felismertem, e bűverő hogyan alakította ki személyiségem két végletét: egyik pillanatban a vízzel teli felmosó-ruha a padlón hever, a másik pillanatban máris felegyenesedik, merevre fagyott „állapotra” változik.
Szembesültem ezzel az árnyéktulajdonságommal, aminek elengedése révén végre felszabadulhatott a lelkem, amit dédnagyanyám tükrözött bennem, végre Mag-amban a harmóniát megtaláltam.
Tudom, ha jól akarom érezni magam a bőrömben, nincs más választásom, mint az arany középút, a szembesüléssel nem állhatok le!

A velem meditációt végző Lányban most tisztábban láttam meg azokat a tulajdonságaimat, amiket eddig még félelemből nem ismertem fel magamban.
A félelmet keltő Lány személyisége, keménysége, merevsége ezért „szúrta a szememet” oly nagyon. Ezért nem szerettem Őt és nem fogadtam el. Ezek a tulajdonságok a mélyből, láthatatlanul irányították az életemet. Tudtam, itt az ideje, hogy elbúcsúzzak az engem rángató, bennem önálló életet élő árnyék-tulajdonságoktól!
A meditáció után úgy tudtam átölelni Őt, amint még sohasem.

Most végre rá tudok látni, hogyan működtetem ezeket a végleteket. S mivel a tapasztalást már megszereztem, már nem kell, nem jó, nincs rájuk szükségem, el tudom engedni e játszmákat. Valódi örömmel Élhetem az életem, ezen tulajdonságok nélkül. Dolgom most csupán annyi, hogy engedjem a valós érzelem érzésén átélni az élethelyzeteket.

Milyen a valódi szeretet?

Elhatároztam, hogy szabad döntésem jogán, a nap minden pillanatában figyelem magam. Hiszen az életemet én irányítom, azzá teszem, amiben hiszek.
Ha már le tudtam mondani egóm szerepeiről, és éber létemet fenn tudom tartani és az arany középutamat élni, akkor mostantól tényleg minden pillanatban a pillanat tökéletességét és teljességét élhetem.
Akkor és azzal vagyok elégedett, ami azon a napon és abban a pillanatban megtörténik velem. Minden pillanatban, minden emberben meg „kell” látnom és fel „kell” ismernem magam.
Jó kis feladat. Már nem „aludhatok” annyit, amennyit „(be)aludtam”.
Azt hittem dédanyám tulajdonságmintái után már nem érhet nagyobb döbbenet és meglepetés, de tévedtem.
Még mélyebbre mentem érzelmeim tengerében, bár igen fájdalmas volt, de azt is tudtam, hogy a fájdalmat nem spórolhatom meg. Egyre nagyobb erőfeszítést igényelt tőlem, hogy a szomorú, fájdalmas és nehéz lelki dolgoktól távol tartsam magam. Rá kellett jönnöm, hogy pont ez az óriási ellenállásom, a félelem a szenvedéstől, teremtette és hosszabbította meg bennem a szomorúságot, a fájdalmat és a rossz közérzetet.
Hiszen a gyermekemről volt szó. Elérkeztem a hozzá fűződő szeretet szálaim minőségének felismeréséhez.

Barátnőmnek van egy ÚT című CD-meditációja. Mindenkinek ajánlom, akinek „dolga van” a családjával, szüleivel, a gyerekeivel, párjával és önmaga érzéseivel. Én is meghallgattam és „megláttam” benne magam. Átéltem és átéreztem azt, ahogy „segítem” szeretteimet, venném el a megtapasztalásukat saját életükből azzal az igyekezetemmel, ahogy saját utamra húzom, ha elesett. Vagy én futok az ő útjába és saját eszközeimet adom a kezébe megoldásul, amivel pont az önbizalmát gyengítem.
Láthatatlan energia-szálaimmal, fene nagy igyekezetemmel pont a legrosszabbat teszem, amiből persze köszönik szépen nem nagyon kérnek. Viszont vágyják, várják a „megvilágosodásomat”, azt, hogy rátaláljak a saját valós utamra és azon is maradjak végre, mert ezzel segítek Nekik is a legtöbbet. Így levegőhöz és térhez jutunk, ami létszükséglet. A levegőben szárnyalás, az alkotás, az öröm adás-kapás, az energia-áramlás!
Egóm persze kiabál és ágáll, azt hiszi, meghal örökre, mert vége ennek a „szado-mazo” játszmának.
De igen, legyen vége! Jelen készségem szintjén lementem a legmélyebbre.
A szeretetnek azon minőségét, ami birtokol, zsarol, manipulál, elvár, felismertem. Megbocsátom, alkímiázom, és máris indul az új érzés, amely a szeretetnek azon foka, amely már nem „akar”, mert tudja, minden energia.