É.

Párkapcsolat terén voltak mindig nehézségeim. Nem a „pasizás” volt problémás, hanem, amint azt hosszas kineziológiai és egyéb tréningen, önképzésen kiderült, a másik fél közelengedése.

Áttörhetetlen védőfalat alakítottam ki magam körül.

Apám nem vetette meg a piát (mindezekkel együtt nagyon szerettem!), és olykor Anyura is kezet emelt. Én voltam a diplomata kettőjük között, értettem Apu nyelvén, és fizikailag is számos esetben közéjük álltam. Anyut kissé „lenéztem”, hogy nem tudja megvédeni magát. Megfogadtam, hogy engem pasi soha nem bánthat. Mindig biztonságra törekedtem: saját lakás, jó kereset, hogy egy pasira se legyek ráutalva. És bár külsőre nőies vagyok, belül keményebb vagyok legtöbb erősebb neműnél.

Mindig olyan valakibe szerettem bele, akivel nem jöhetett létre az együttélés (nős, anyafüggő, házasságkerülő stb.).

A jelenlegi párom hónapokig udvarolt, bár nagyon tetszett, mint férfi, de végzettségét tekintve nem illett bele az általam kialakított képbe, ezért hagytam küzdeni, csak nagy sokára voltam kegyes randizni vele.

Aztán szerelem és összeköltözés következett.

Amikor már oszlani kezdett a lila köd, és már a lábam kezdte a földet érni, úgy éreztem, csapdába estem. Nagyon rosszul éreztem magam a „feleség” szerepben.

Pont ezt kerültem világéletemben, a minta az volt előttem, hogy ez egy veszélyes terület, itt nem becsülik meg az embert.

Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy nekem kell változnom, és abban a szerepben, amire egyébként a tudatos szintemen vágytam, meg kell tanulnom jól érezni magam, azonnal visszamenekültem volna a lakásomba. Gyereket akartunk, miközben időről időre menekülni szerettem volna.

Hamar teherbe estem, de a baba nem maradt meg. Ezután begörcsöltem, és a két véglet között ingadoztam: maradni és babát vállalni, avagy menekülni, és soha többé pasi.

De bármennyire is tudtam, amit tudtam, nem voltam képes egyedül boldogulni a problémámmal.

Egy lapban olvastam Enikőről és a módszeréről. Azonnal tudtam, hogy ő az, aki segíthet.

Rákerestem a neten, elolvastam a könyvét, és felkerestem. Annak akartam utánajárni, hogy van-e keresnivalóm a párom mellett.

Már az elején zokogtam, mert szinte biztos voltam az eredményben, hogy tovább kell állnom és ez nagyon fájt. Ősvalómban visszamentem a kezdetekhez, az első találkozáshoz. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni azt az erőt, amivel vonzódtam hozzá. Felismertem, hogy ez az erő ott van bennem, csupán ébernek kell maradnom. Örömöm határtalan volt, nem kell elengedni, hanem elengedőn szeretni, és azzal a szerelem érzéssel élni, ami eredendően ott van bennem.

A babával kapcsolatban Enikő azt mondta, úgy látja / érzi, hogy még abban az évben teherbe esek. Merész kijelentés ez november elején – gondoltam – és ebben már nem is nagyon bíztam.

Még abban a hónapban megfogant a kislányom.

Lujza hamarosan kilenc hónapos, kiteljesítette az életemet. Már áldott állapotban is éreztem a történtek „áldását”, nem akartam már menekülni sehova, jól éreztem magam a bőrömben. A kapcsolatunk is nagyon sokat változott. A feleség szerep most sem a kedvencem, talán nem is lesz az, de nem lázadok ellene, békesség van bennem.

Köszönöm, Enikő.