Bálint

Tegnapi beavatásom nálad:
Megnyílt a föld és egy lépcső vezetett le a mélybe. Nagyon mélyen voltam, tüzes helyen, ahol kitombolhattam magam. Kegyetlen voltam, mindent és mindenkit összevágtam a karddal, ami nálam volt. Gyilkoltam. Mindenkit ütöttem ahol értem, majd ezekből a lényekből/emberekből összeállt egy sokkal csúnyább és hatalmasabb teremtmény. Próbáltam megölni, levágtam a fejét, erre kettő lett belőle. Próbáltam elfogadással megoldani a helyzetet, de ez sem sikerült. Végül mégis sikerült megölnöm, ezek után még mélyebbre kerültem.
Itt olyan lények jelentek meg, akik csupa olyan dolgot mondtak, amit soha nem szerettem volna hallani: „semmirekellő vagy, Téged nem lehet szeretni, nem vagy méltó arra, hogy szeressenek”… stb.
Végig hallgattam a szövegüket, majd a mellkasomból fény tört elő, ami elpusztította ezeket a lényeket. Ezek után beleugrottam a lávába és ott lebegtem. Láttam a mellkasomat és a szívemet dobogni benne, majd a szívem megváltozott. Elkezdett gyémánttá válni, a gyémánt átitatta az egész szívemet, de nem állt meg, hanem terjedt tovább, végül az egész testem gyémánt lett. Bár nehezebb lettem, elkezdtem süllyedni, mégis újra a felszínen találtam magam, immár teljesen normális alakomban.

Ekkor, ember alakban egy Arkangyal jelent meg hatalmas szárnyakkal, karddal, majd óriási energiát érzékeltem. Mihály Arkangyalra gondolok, már nem először tett tanúbizonyságot arról, hogy mellettem áll, amikor hathatós támogatásra van szükségem.
Hozzám szólt és azt mondta: „Most nagyon fontos dolog történik veled”.
Ebben a pillanatban leláncolódtam. Vastag, fekete láncokat kaptam a kezeimre és a lábaimra, nem tudtam szabadulni. „Elárultak, becsaptak, ideláncoltak”, ezek futottak át rajtam és nagyon csalódott lettem. Viszont olyan dolgot „láttam”, amihez hasonlót még soha. Láttam kívülről magam térdelve, kezeimet előrenyújtva, meggörnyedve, és a fénytestem kiemelkedett a leláncolt testből, majd elindult az ég felé.
Egy hatalmas fény örvényt láttam, mintha valami teleport kapu lett volna, előtte fehér lépcsőkkel. Ekkor csordult ki az első könnyem. Éreztem, majdnem „otthon vagyok”, vagy legalábbis azt a kaput látom, amelyiken átlépve el tudnék jutni az én igazi bolygómra. Ekkor megjelentem magam előtt, ugyanúgy nézett ki mint én, de valahogy teljesen más volt. Csupa jóságot éreztem rajta.

Leültünk a lépcső aljára és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy megmérettetek, a hitemet „tesztelik” és ki kell tartanom. Kérdeztem a fotózásról (imádok fotózni, amatőr fotós vagyok) és a jobb agyféltekés tanfolyamról, amit majd el akarok végezni. Elmondta, hogy mind a kettő a kreativitás kialakulását, fejlődését szolgálja. Most még a bal agyfélteke a dominánsabb, de a következő lépcsőben ki kell egyenlítenie a két agyféltekének egymást, majd a jobb agyféltekének kell átvennie az irányítást.

Kérdeztem a feladatommal kapcsolatban is. Erre azt mondta, hogy jól szedtem le már eddig is az információkat ezzel kapcsolatban. Az embereket kell segítenem.
Szó szerint ezt mondta: „a szavaiddal tudsz áldani, de tudsz átkozni is”. Elmondta, hogy fel kell készülnöm, mert az emberek hamarosan elkezdenek hozzám jönni segítséget kérve. Meg kell tanulnom a pajzsomat feltenni, önmagam levédeni, mert nagyon fontos, hogy ne azonosuljak a problémáikkal.

Azt is mondta, ha ismét mélyre kerülnék, menjek vissza belülre és beszéljek Vele, szeretné, ha megkeresném.

És végül az mondta, hogy: „Fogadd el végre a vezető szerepét!” Majd egy kezet láttam és egy bőrszíjon lógó kiterjesztett szárnyú sast. Ezt a medált láttam utána a nyakamban.

Majd újra láttam magamat, ahogy a fény visszatért a dermedt és leláncolt testembe. Ahogy ez megtörtént, a láncok semmivé váltak és én „SZABAD” lettem.

A beavatás ezzel véget ért.

Kicsit nehéz volt elhinnem mindezeket, de akkor, ott, abban a pillanatban, ahogyan jöttek a történések, olyan érzelmek szabadultak fel, hogy férfi létemre sírtam.., ez van.

Sokat adott ez a beavatás.
Pár hete azon kaptam magam, hogy egyre erősebben próbálom tagadni a spirituális énemet, erre kaptam egy hatalmas pofont. Ma már értem, hogy nem tagadhatom meg a spiritualitást, mert én arra születtem, hogy spirituális legyek és már soha nem lehetek az, aki 5 évvel ezelőtt voltam, már nem tudok nem spirituálisan gondolkodni, pedig néha jó lenne egy kicsit „tudatlannak” lenni ( ugyebár, az egyszerűbb és kényelmesebb). Sokszor nagyon magányos vagyok. Mindig is az voltam, mindig is kirekesztettnek éreztem magam. Ez a magány ugyanakkor nem olyan, amit a szülők vagy egy barátnő csökkenteni tud.
Imádom a csillagokat. Felnézek az égre és sokszor elszomorodom, mert tudom, hogy ott van az én otthonom, nem pedig itt. Bármit megadnék azért, hogy kimehessek a világűrbe, ha azt mondanák, hogy soha nem térhetek vissza a Földre, holnap már indulnék is… csak hadd mehessek ki a csillagok közé.