Sophie Michelin

Drága Eni, rég nem találkoztunk, és szeretném veled megosztani, hogy mi is történt velem az elmúlt néhány hétben. Talán emlékszel, hogy említettem, becsatlakoztam egy társadalmi szervezet a Junior Chamber International Európai konferenciájának a szervezésébe, az egész étel-ital részért felelek, tehát minden fogadás, nyitó és a gála ünnepség kaja hozzám tartozott, meg sok minden, amit utána még rám raktak, mert rájöttek, hogy a legjobb vagyok, aki kezeli a problémát. Szóval múlt héten lezajlott a konferencia. 2500 fő. A szervezet valaha legnagyobb konferenciája, és talán a legszuperebb. Hihetetlen volt. Napi 20-22 órákat dolgoztunk mindannyian.

És miért érdekes mindez. Mert kb 8 évvel ezelőtt egy nagyon komoly emberi konfliktus miatt hagytam ott az egészet. Akkor úgy hagytam őket ott, hogy emiatt a szervezet részben összeomlott és én lettem a fekete bárány. Az életem, utána 7 évig, amit már ismersz csak álló víz volt, nem a megfelelő emberekkel körülöttem. De pár éve az a bizonyos ausztriai találkozás életem nagy „Ő”-jével, aki már 13 éve az, elindította a változást, és a múlt hét volt az újra ébredés, az önmagammá válás tetőfoka. Vagy ki tudja mi jön még.

Megkaptam a szervezet egyik legnagyobb elismerését, szenátorrá választottak, azon a 400 fős ebéden, amit egyedül kellett megszerveznem, és lemenedzselnem. (Ami csak a legkisebb feladat volt az egész hét alatt, de vicces volt, hogy épp a színpadra hívnak, én meg még mindig a telefonon lógok…) És ott voltak azok az emberek, mostanra barátok, akiket csak egy hónapja ismertem, de az elmúlt héten, mindegyikük megmutatta, hogy milyen fantasztikus egyéniség… 20 vezető, akik nemcsak 2500 embernek mutattak példát, hanem maguknak is, minden pillanatban tanultunk a másiktól… hihetetlen volt.

Nos ők sírva adták át nekem a szenátori jelvényt. És tudod mi volt a legérdekesebb, nem sírtam, nem volt bennem semmi szívet facsaró érzés… ugyanúgy, ahogy az esküvőm után közel egy éve életem párjával, hihetetlen boldog és örömben úszó voltam. Megcsináltuk, és nemcsak megcsináltuk, hanem az én személyiségem is olyat fejlődött mint még soha… Megtanultam elfogadni az embereket olyannak amilyenek, érteni, hogy a rossz bennünk nem a tudatos gonosz, hanem feladat, amivel egy-egy embernek meg kell küzdenie, s a másik feladata, hogy mellette legyen. Megtanultam, hogy hibázhatunk, de ha meg van az elkötelezettség, a kitartás, akkor minden elismerést megérdemlünk… Le se tudom írni mennyi mindent tanultam… És ma érzem a legjobban, hogy az emberek csodáltak, szerettek, azért és ahogy csináltam az egészet, és érzem, hogy VEZETŐNEK, PÉLDAKÉPNEK, ÚT MUTATÓNAK kell lennem… hogy hol, hogyan, miként ezek még mindig kérdések…

Az önmagunk megismerése egy pokoli út, ami arra is rámutat, hogy a „pokol” bennünk van. Mi gerjesztjük a jót is és a rosszat is magunkban és körülöttünk. 7 évig termesztettem gazt, rossz gondolatokkal magamról vagy épp a körülöttem lévőkről, a világról. Ma virágokat próbálok elvetni és nevelni bennem, körülöttem és másokban. Pokoli nehéz, és még mindig sikerül gazt is nevelnem. De egy biztos, a tanításod, a módszered az, ami számomra csodálatos tündöklő kertet varázsolt (pár nap múlva lesz egy éve) a tengerparton az esküvőnkön, és néhány hete eme felejthetetlen rendezvényen. Ezekre a pillanatokra mondjuk, hogy már megérte élni.