D.

Meghívott vendégként késve estem be Enikőék karácsonyi találkozójára, hirtelen azt sem tudtam, miért vagyok ott. Cikáztak bennem a gondolatok, nem kéne itt lennem, hiszen szombat este van. Már megint „elszállok”, ahelyett, hogy barátnőkkel vihognék koktélokat iszogatva valamelyik trendi helyen. Átsuhant az agyamon, hogy otthagyom a társaságot és vissza nem nézve, elindulok élni.

Na de mi is az élet? Járni minden egyes hétvégén a szórakozóhelyeket, bódultan táncolni hajnalig, akár délig, ismerkedni mindenféle fiúkkal, felszínes témákról kiabálva „beszélgetni”, vagy a pultot támasztva épp megváltani a világot, valóban ezt jelenti élni? Egy darabig ezt jelentette, és bár jól éreztem magam, egyszer csak észrevettem micsoda óriási űr tátong bennem minden egyes ilyen átbulizott hétvége után. Bár a világot minden hétvégén megváltottam, változás bennem mégsem történt. Továbbra is haragudtam mindenkire, vártam, hogy a problémáimat más emberek oldják meg, hiszen eddig sosem kellett még csak a kezemet sem kinyújtanom, egy szóra elémtettek mindent. Magamban, magammal harcoltam, puffogtam, ki nem mondtam, elfojtottam, éppen ezért dadogtam.

Ez volt az egyik ok, amiért rájöttem: változnom kell!

Nekem kell tennem magamért! Az életem nem mehet így tovább! Ekkor 23 éves voltam, tele tervekkel, álmokkal, vágyakkal, no és persze falakkal. Elkezdtem hát lebontani őket. Már több mint két éve jártam az önismeret rögös útját (persze ez elcsépelt szöveg, mégis így van!), amikor Enikő – szó szerint – besétált az életembe. A munkahelyemen találkoztunk, valahogy megragadta a tekintetemet az öltözéke, és végtelen nyugalma.

Amikor elkezdtünk beszélgetni, már az első percben kiderült, hogy Rá várok hónapok óta. Régóta szerettem volna elmenni egy médiumhoz, annyira misztikus, amikor azt mondják: „látóhoz járok”.

A jövőmet azonban nem akartam tudni, másra vágytam.

Tudatosan vezérelt egy érzés, ami mutatta, hogy mit is keressek.

Enikőnél találtam meg ezt az érzést.

Módszerében az tetszik, hogy Ő segít, de mégis saját magam látok rá a problémáimra, saját magam oldom meg, és módszerét bármikor tudom egyedül is használni.

2009. áprilisában voltam nála először. Ezt követően egy hónapra sikerült elköltöznöm a szülői házból, amit akkor már egy éve terveztem, de nem mertem belevágni, mondván „jobb nekem otthon”. Azzal áltattam magam, hogy nem vagyok rá képes, hiszen még telefonálni sem tudok, nem merek felhívni idegen embereket. 25 évesen! Emiatt persze haragudtam magamra, majd ugyanúgy az egész világra, csak a lényeget nem láttam. Most végre a Teremtő Önismeret módszer segítségével magam elé vettem minden egyes fájdalmas élethelyzetemet, tulajdonságomat, elvárásomat és oldottam ki őket sorban.

A módszer alkalmazásának leírása helyett inkább elmesélem mik történtek ezek után, azaz a kioldások hatására velem:

Először tehát májusban otthonról elköltöztem. Majd júliusban megismerkedtem jelenlegi Barátommal, szerelmemmel. Tudni kell, hogy több mint négy éve nem volt tartós párkapcsolatom. Azt vettem észre, ahogy a látásmódom és a magamhoz való tisztelet teli hozzáállásom változik, úgy alakul a testem formája, súlya is, bár étkezésemre akkor már odafigyeltem és a testedzés is része volt az életemnek. Nagyon élveztem – és élvezem. Játékosan felfogva a módszert, gondoltam kipróbálom a munkámban is. Sikerrel jártam!

Előfordult, hogy a gondolatot követő percben csörgött a telefonom, és az az ember hívott, akire éppen akkor gondoltam, akitől egy munkát szerettem volna kérni. Elképesztő élmény volt!

A sorozatos sikerélmények meghozták a bizalmat elsősorban önmagam, valamint a módszer iránt. Nem merem állítani, hogy az önbizalmam KÉSZEN VAN, de már el merem hinni magamról, hogy képes vagyok sikerrel megtenni azokat a dolgokat, amiktől azelőtt rettegtem. Sokszor felmerül bennem a kérdés: mitől félünk? Vagy, csak megtanultunk félni és szokásunkká vált a félelem?

Döntöttem. Én más utat választok.

A Teremtő Önismeret módszerrel megtaláltam Önmagam, megláttam ki vagyok valójában és az is körvonalazódik, hogy miért jöttem. Legalábbis az első pár lépcsőfok. Már kisgyermekként is volt küldetéstudatom, soha nem volt elég a látható világ, tudtam, hogy valaminek még lennie kell mögötte. Mára erről is megbizonyosodtam.

Órákat tudnék mesélni, oldalakat tudnék teleírni, mit adott nekem e módszer.

Azt, azért tudnotok kell, hogy nem sima út az, amin járok. Továbbra is vannak nehéz napjaim, akár heteim, előfordul, hogy nem tetszem saját magamnak, vannak konfliktusaim, szoktam aggódni, haragudni, idegeskedni, és valójában egyre több megoldandó kerül felszínre, azonban meglátom mi a valódi probléma, tudom kezelni az élethelyzeteket és tudok magamon segíteni. Valamint, egyre gyakrabban másokon is. Ki merem mondani, amit gondolok, a beszédem folyamatos. Vállalom a véleményemet, ha az a többiekével ellenkezik is. Vállalom önmagam, vállalom női mivoltom, sőt: szeretek Nő lenni, élvezem a testem, azt is, amikor járás közben ring a csípőm. Nevetek magamban, ahogy mozog az anyag.

Szeretem érezni a testemet és örömmel adom Partneremnek.

Mostanában a mélyben kutakodom és bár sokszor fájdalmas a felismerés, de megéri, mert a szembesülések után könnyebb és átláthatóbb leszek magamnak. Könnyebben veszem az Életet, – igen, már nagybetűvel, – mert tisztelem. Miután annyit bántottam magam, mind lelkileg, mind fizikailag, most már végre átérzem, hogy az Élet szent. A sajátom, és az embertársaimé is. Büszkén állítom, jól érzem magam! Felismertem, hogy a belső változás az egyetlen eszközünk életünk jobbá tételére, a belső munka elengedhetetlen nap, mint nap!

Hiszek az álmaimban, tudom, hogy minden megvalósítható, amit azonban tanulok: tenni kell azért, hogy a dolgok megtörténjenek, nem elég az elmélet.

A karácsonyi találkozó végén választ kaptam:

„Az Élet az, amikor jelen vagy, amikor megéled a PILLANATOT!”

Tudtam, megint jól döntöttem, jó helyen vagyok! Köszönöm, Enikő! Köszönöm, Élet!